Bikafuttatás!
Minden év júliusában, van egy hét, amikor a híradók beszámolnak a pamplonai bikafuttatás eseményéről. A híradások valójában csak a bikák találatait említik. Pl. Ezen a napon 3 súlyos sebesült, és 7 könnyebb sérült van. Az hogy több ezer ember sikeresen elslisszolt a bikák mellett, az nem bír hírértékkel. Ezeket a híreket, mindig érdeklődve figyeltem, de 3 évvel ezelőttig, csak úgy, mint a Mont Everest megmászását bemutató filmeket. Az én kis világomban, itt Kiskunfélegyházán, ezek a dolgok olyan távolinak, és elérhetetlennek tűnnek, mint egy ponyvaregény vagy krimi eseményei. Majd jött a pillanat, mikor is belém hasított a vágy, hogy én is elmegyek oda, ahol a kaland olyan könnyen adja magát, mint egy amerikai lány a szalagavatóján.
Ismerőseim egyöntetű véleménye volt, hogy „hülye vagy”. „Ne menj oda, meghalsz.” „Felöklel a bika, átszúrja a combod ütőerét”, és egyéb ezekhez hasonló kilátásokkal kecsegtettek. Tehetségéhez, és a rokoni sorban való közelségéhez mérten, mindenki igyekezett festői képet adni a veszélyről. Egy érv volt, ami kicsit visszafogta elhatározásom, hogy van 2 neveletlen gyerekem. De azért ezen is túltettem magam, mondván van 2 jó, és gyors lábam is.
A San Fermin ünnep egy hétig tart, viszont korlátozott szabadnapjaim, és anyagi helyzetem miatt, én csak az 1. napra tervezem a futást, mert ezen a napon 12 bikát engednek szabadon garázdálkodni, egyébként pedig 6-ot.
Az oda-vissza útra összesen 72 óránk van. Hát Spanyolország nem itt van, úgyhogy elég strapásra sikeredik az út. 60 órát utazunk, 7-et alszunk, 5 órát ott tartózkodunk, és kb. 10 perc a futás érdemi része.
Már csak 20km-re lehetünk Pamplonától, mikor az a gondolat ver szöget a fejembe, hogy nem jó időpontban jövünk. Csak angol, illetve Spanyol honlapokon tudtam megtalálni az ez évi időpontokat, és most elbizonytalanodva veszem górcső alá angol tudásomat, illetve nem tudásomat. Sehol egy plakát, egy molinó, ünnepre öltözött emberek, szóval semmi. Pamplonába érve, egy kihalt városrész fogad, alig egy-két ember, bizakodásra okot adó jel sehol. Kb. 4 km-t haladunk már befelé a városba, mikor megnyugszok. Az utcán végre fehérbe öltözött emberek, piros sálakkal, derékövekkel ellátva, ahogy azt a TV-ben is láttam. Időközben, már én is átöltöztem, a még itthon vásárolt lenvászon ingbe, és nadrágba.
Az egyik járdán sétáló pártól kérek információt, hogy most merre tovább. Ők nekem adják az eseményre készült prospektusukat, melyen térkép is van. Ez alapján könnyen odatalálunk a helyszín közelébe, és szerencsére egy földalatti parkolóban még helyet is találunk.
Késő este van már, talán 11 óra is elmúlt. Feljövök a parkolóból, hogy a másnapi helyszínt felderítsem, és ne akkor kelljen keresgélnem.
A városban fesztiváli élet, nyüzsgés, és hangzavar. A parkokban, a templom kertekben, összegyűlt fiatalok, italoznak, énekelnek, gitár, vagy épp dob kísérettel. A terek közti utcák szűkek, nagy a tolongás. A műanyag söröspoharak, pizzás papírtányérok, és minden egyéb a sarkokban, tornyosulnak. Több mint gyanús ez a szúrós szag is. Ennyi ember, és sehol egy WC, emiatt, minden kanyarulat, ahova be lehet fordulni klotyóvá válik. A macskakő a sok kifolyasztott alkohol, és üdítő, valamint húgy miatt, ragad. Az összkép egyszerre sokkol pozitívan és negatívan is.
A sokadik árus mellett megyek el, mikor végre az egyik szimpatikusnak tűnik. Hevesnek nem mondható alku végén 15€ helyett, 8€-ért veszek egy derékövet, és egy kendőt is. A vértelen siker nem dobott fel, de az övvel és a sállal rögtön felékesítem magam. Így, jobban érzem, hogy közéjük tartozom.
Kis keresgélés után, rátalálok az első kordon kerítésre. Jobban dobog a szívem, mikor arra gondolok, hogy van esély rá, hogy itt holnap meghalok. Persze tudom, hogy nem fog bekövetkezni, de már a gondolattal való játék is izgalomba hoz.
Végig sétálok a 800m-es szakaszon, amin holnap próbára teszem lélekjelenlétem, és a startnál ráakadok a bikákra is. Alig látni őket a kerítésen át, de az átható tehéntrágya szaga, és a többi tülekedő kalandor kíváncsisága meggyőz róla, hogy ezek az én bikáim.
A fárasztó nap után, és a kellő információ / legalábbis most még így hiszem / birtokában, visszamegyek az autóhoz, és megpróbálom lecsillapítani a gondolataimat, hogy aludni tudjak.
Reggel ¾-ed 7-kor, még az ébresztő megszólalása előtt felébredek. A végtagjaim, el vannak merevedve, a derekam és a nyakam sajog. Kikászálódok a hálózsákomból, és megmozgatom a tagjaim, sőt ha már így belejöttem, egy teljes gimnasztikát levezénylek magamnak.
A föld alól kibújva, ismét kétségek között vagyok. Sehol egy árva lélek. Tegnap még egy 10 centest sem lehetett volna leejteni. Egy, csak egy ember van talpon a vidéken, a kukás bácsi. Ő a kis MultiCar-javal egyszerre, locsol, kefél, és söpröget, de más senki.
A feszültségem a 2. kanyar után, már közel a célhoz múlik el, mikor ismét meglelem a tömeget. Már gyülekeznek a látványosságra, úgyhogy én is belépek egy még nyitott karám ajtón, és próbálok, jó helyet találni magamnak. Egy négyzetméteren kb. 6-an állunk. A két karám közti táv az utca folyamán a 3-4 m közötti távolságot tartja. Nézek jobbra, nézek balra, minden cm. teli van emberekkel. Várjunk már! Ez nem lesz így jó! Hát hogy fognak itt elférni a bikák? Mint utóbb kiderült a bikák nem kérdezik van-e hely, egyrészt ők csinálnak maguknak, másrészt sokan csak addig bátrak míg bika mentes az utca, mihelyt meglátják a szarvakat, már ugrálnak is át a kordonon, vagy be a kapualjba.
Itt mondanám el, hogy nem egy, hanem két kordon van az utca és a nézők között. A két kordon sor között, mely kb. 2 m széles, pedig a mentősök, és a rendőrök tartózkodnak, hogy a segítséget mihamarabb meg tudják adni, a rászorulóknak.
Miközben töprengek ezen a helyszűkén, látom a toronyórán, hogy még csak 7:10 van. Egy mellettem lévő angol sráctól megkérdezem mikor indítják a bikákat. 8-kor. Na addig én nem játszok itt szardíniát. Visszamegyek a parkolóba, és megbeszéljük, hogy hol találkozunk, ha végeztem a futkorászással.
7:40 van mikor visszaérek az utcára, viszont a helyzet jelentősen megváltozott. A kordon kapu zárva. A kapu előtt 4m-es áthatolhatatlan embertömeg. Hirtelen realizálódott bennem, hogy nem biztos, hogy én ma itt bejutok. Ettől olyan adrenalin löketet kaptam, amitől Jason Statham a Crank-ben még egy fél napot elpörgött volna.
Átfutok, egy másik utca torkolathoz, ahol szintén kaput sejtek. A kapu ott is van, csak a tömeg is. A fal mellett próbálok bekéredzkedni a karámokig sok sorry-sorry-val és pardonnal. Végül sikerül. Az ott posztoló őr, viszont résen van, és mikor át akarok mászni, erélyesen visszaparancsol a kerítés mögé. Ekkor rimánkodóra fogom, I came in Hungary, I drive 2.500km, I must run with bull. Ezekkel és egyéb érvanyagokkal próbálom meggyőzni, de hajthatatlan marad. Vagy gyengék az érveim, vagy nem ért egy kukkot sem belőle. Ez utóbbinak nagyobb a sansza. Mikor a rendőr elfordul, a mögöttem álló spanyol nő kézmozdulatokkal jelzi, hogy bújjak át a kerítés alatt. Nem kell kétszer mondania. A fejem és a vállam már a Vámszabad területen van, amikor két mogorva csizmaszár tűnik fel a látómezőmben. Csak úgy lentről, békaperspektívából felpillantok a zsandárra, és rosszalló tekintetét látva, visszakotródok.
Újabb, és újabb utca torkolatokon próbálok bejutni. Az idő rohan, és a bejutás egyre reménytelenebbé válik. Végül a starthelyhez jutok, ami valamelyest más természeti adottságokkal rendelkezik, mint az előbbi helyek. Itt az út melyen a bikák fognak jönni, egy enyhe emelkedővel kezdődik. A menetirányának bal oldalán, melyen én is állok, pedig egy magas várfal húzódik, és lejt egy 50m-et, majd egy szintre kerül a kocsiúttal. Ez volt a gyalogút. Ide keveredek végül. A hely adottságai miatt, itt nincs két karámfal, csak egy, a torkolatban. Ezen a helyen próbálok egyre közelebb jutni a szint egyenlőségig. Pár méter után, összetalálkozok egy Spanyol, majd egy Angol figurával, akik szintén a futtatásra igyekeznek. Így hármasban, próbálunk egyre előrébb jutni. Mikor a szintkülönbség már csak 3 m lehet, elfogy az előre haladás lehetősége, mert olyan a népsűrűség, amin képtelenség áthatolni. Ha előre nem lehet, hát megyek oldalra. Na ezt is könnyebb kitalálni, mint megvalósítani. Az utolsó ember a várfalnál, egy 190 cm-es fekete hajú, 30 év körüli, borostás fickó. Mivel elférni nem tudok mellette, így a fakabátnak már előadott érvanyagot próbálom újrahasznosítani, de megértésre itt sem találok. Szerencsémre, a szomszédja tud valamicskét angolul, és lefordítja neki, hogy nem a féltve őrzött pozícióját akarom elfoglalni, hanem be akarok ugrani az utcára. Kiül az arcára egy „na jól van” kifejezés, és a vállán egyet fordítva, utat kínál a mélység felé. Végre legördül a szikla a szívemről, és miután átlépek a falon, egy sziklapárkányra, visszafordulok, kezembe fogom a borostás arcát, és hálám jeléül képen puszilom ezt a komor embert. Az ugrás nem okozott problémát, az ejtőernyős kiképzésem elegendőnek bizonyult.
8-10 perc van a startig, és én végre szuszogva, lihegve, kifáradva, de egyben megnyugodva állok céltáblát, a legelső sorban, a bikáknak. Egy kis idő múlva, megpróbálok tervet szőni, a túlélés, nagyobb esélyének elérése érdekében. Sétálva távolodok a rajtvonaltól, és mivel egy hosszan emelkedő egyenes végében bal kanyart látok, így úgy döntök, hogy az utca középvonalától balra fogok helyezkedni, hogyha egész a kanyarig elfutnék, akkor ne a kisodródási oldalba keveredjek.
Már nem látom a bikák karámját, mert azt egy enyhe kanyar eltakarja előlem. Látom viszont, hogy az aahhoz legközelebb álló emberek, elindulnak felfelé. Így, csak úgy, mint az egész tömeg, én is öles léptekkel haladok. Egy 10 m után viszont vaklármának bizonyul a dolog, mert a bikák nem jelennek meg. Megállok. Majd ez még kétszer megismétlődik.
Ekkor ágyúszó zavarja meg elmélkedésemet. Itt már nincs szó vaklármáról. A rutinosak, és a helyiek, a napi sajtót összetekerve, és azt rázva, egyre növekvő hanggal hívják a bikákat csatára. Az ordítástól én is vakmerőbbé válok, és most már én is torkom szakadtából üvöltöm, hogy TORO, TORO, TORO. Úgy érzem magam, mint a harci énekeket üvöltő harcosok, akik önmagukat felhergelve, a reális világot maguk mögött hagyva, indulnak ölni, vagy meghalni.
Újabb ágyút sütnek el. Pár másodpercre rá, még nem látom a bikákat, de a fejvesztve rohanó embereket igen, és hallom a bikák patáinak morajló csattogását a macskakövön. Az előbb még velem lévő harci szellemnek hűlt helye van, mintha sosem lett volna velem. Hátra sem nézve futok a tömegben, és azon ügyeskedek, hogy fel ne lökjenek, vagy el ne essek. Pár másodperc múlva, tekerem hátra a nyakam, hogy hol jönnek már a bikák. Épp csak 90 fokot fordulok, mikor a szemem sarkában megjelenik szinte karnyújtásnyi közelségben a csordavezető bika.
Atlétákat megszégyenítő módon, a haladási irányomhoz képest, 90 fokkal eltérő irányba ugrok el, mint a szöcske. Majd lihegve, és tovább botladozva, nézem, hogy ezek a hatalmas húshegyek, mint trappolnak el mellettem, rám se bagózva.
Már épp szusszannék egyet, a túlélésem felett érzett örömömben, mikor belém nyilall, hogy baj van. Otthon miközben a netet böngésztem, valahol azt olvastam, hogy nem az a fasza gyerek, aki részt vesz a futtatáson, hanem az, aki ráüt a bikára. A nyilallást, tett követi, és a bikák által nyitott emberhasadékban, utána futok a bikáknak. Úgy sprintelek, hogy kilóg a nyelvem, de már ott vagyok az utolsó bika patájának nyomában. Még egy nagy levegő, majd a farára csapok egy jó nagyot. Na jól van, akkor nem olyan nagyot. De azért nem csak érintettem, hanem ráütettem egy olyan közepeset. A bika talán még a farkát sem mozdította az érintésemre, csak futott tovább a csorda után. Én is.
Ahogy futok-futok, egyszer csak egy fekvő embert kell átugranom, majd még egyet, és még egyet. A harmadik után már megállok, és visszafordulok, hogy megnézzem, milyen az, amikor a bika felhasít valakit.
A helyi mentősök már nagy rutinnal, a sérültet rombusz alakban körül állják. Így a mögöttük özönlő tömeg nem tapossa tovább a gyengélkedőt.
Ahogy ott, a katasztrófa turizmus vonzásának engedve figyelek, egyszer csak újabb ágyúlövés szólal meg. Hát ez meg mi a franc. A tömeg pislog hátra felé, mintha még várnának jelentkezőt a mai heccre. Most veszem észre, hogy pont abban a kanyarban vagyok, ahol nem akartam lenni, és pont abban az oldalban. Nincs időm semmit se tenni, mert a tömeg összenyomódik körülöttem. Kb. 1m sűrűségű embertömeg választ el a bikától, úgyhogy emiatt nem kell aggódnom. A baj az, hogy a nyomástól, melyet a legelöl állók generálnak a beljebb farolási kísérletükkel, összenyomódok, és már csak lábujjhegyen tudok a tömeg hullámzására reagálni.
Nagy, fekete bika csörtet felfelé, kolomppal a nyakában. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nem balhézott a mi szakaszunknál.
Most már tényleg vége van. Nincs tovább. Indián szökdeléssel, és egyéb bakugrálással adom tudtára mindenkinek, - pedig senki nem kíváncsi rá - hogy itt vagyok, hogy megmérettem, és életképesnek bizonyultam. Örömömre még bekapcsolódok a Spanyolok éneklésébe. Ez az egyetlen rigmus, amit ismerek, de most önfeledten éneklem, hogy ÓLÉ, ÓLÉ, ÓLÉ, ÓLÉ, ÓLÉ, ÓLÉ.
További írásaimat a "MrBalzsamra" kattintva olvashatjátok.
2011. április 2.
